Amikor az expedíció szervezésében a szállás kérdéséhez érkeztünk, vettünk egy nagy levegőt és megpróbáltuk hitelesen magunk elé képzelni a legidillibb észak-szudáni házat, amit valaha láttunk. Vidám színeivel, tisztára sepert udvarával, hűs szobáival igen megnyugtató képet nyújtott. Tudtuk, hogy ez nehezen vagy egyáltalán nem lesz megvalósítható. De azt is tudtuk, hogy ez egy olyan probléma, melyre csak helyben tudjuk megtalálni a megoldást. Végül néhány, igen nehéz körülmények között töltött nap után a szállásunkról kialakított ideális kép meglehetősen átalakult. A legmerészebb álmainkban már csak a zárható ajtók, a saját használatú, állandó vízellátással rendelkező fürdőhelyiség és egy konyha szerepelt.
A csapat egy része előre ment, hogy előkészítse a terepet mielőtt mind megérkezünk és azzal a hírrel tértek vissza, hogy nem sikerült házat bérelni, de a falu közössége felajánlotta az iskola egyik tanári helyiségét és az iskolához csatlakozó vendégházat. Fürdőhelyiséggel eddig az iskola nem rendelkezett, de a tanári kar úgy döntött, hogy a kedvünkért építenek egyet. A munkát azonnal megkezdték és pár nappal megérkezésünk után használatba is vehettük a vályogtéglából épített, pálmalevéllel és zsákokkal fedett pici helyiséget. Az ajtóra egy régi anyagot akasztottunk, a belső felszerelést pedig egy lavór mellett egy műanyagkanna és számos félbevágott ásványvizes palack képezte, ezek segítségével vívtuk kilátástalan harcunkat a homokkal. A tanárnőknek készített különálló épület minden igényt kielégített beton padlójával, vakolt és festett falaival, de főleg zárható vas ajtajával. A vendégház állapota nem volt ilyen rózsás. A falakat a legutolsó festés óta eltelt évtizedek folyamán a diákok önkifejezésük eszközeként használták. Az előtér falán valamilyen, számunkra megfejthetetlen ok miatt, a "tilos a belépés" felirat sorjázott végestelen-végig. Az egyik szobában bizonytalan rendszerességgel orvosi ellátást nyújtottak a helyieknek. Az itt elhelyezett használaton kívüli hűtőszekrény miatt ezt a helyiséget is lehetett zárni. A másik szoba ajtaját csak néhány deszkadarab alkotta és igény szerint kívülről vagy belülről is meg lehetett támasztani egy kődarabbal. A szoba falába karcolt plasztikus ábrázolások bizonyítékai annak, hogy a termékenység motívumai különböző kultúrák és hosszú évezredek ellenére sem változnak semmit. A tetőként szolgáló pálmalevelek megadták magukat a pusztító időnek és éjszakánként kitűnő lehetőséget nyújtottak csillagászati ismereteink fejlesztésére. Az ablakkeretek olyanok voltak, mintha valaki eredetileg egy számmal kisebb ablakokba készítette volna, ezért kövekkel kellett kitámasztani nehogy kiessenek. A homokviharos nappalok és éjszakák során a homokot ugyan nem zárták ki, de kiválóan nyikorgatták még meglévő, félbetört spalettáikat. A csapat úgy határozott, hogy a két nő fog a tanári szobában lakni, ami egyben a közösségi szoba is lett. Itt helyeztük el, az egyetlen asztalunkon, a számítógépeket, melyeken a terepi munkák eredményeit rögzítettük. A betonpadló nyújtotta higiénia miatt ugyancsak ide került élelmiszerkészletünk, valamint a terepbejárás és az azt követő ásatások során előkerült leletek is. Az amúgy sem túl tágas helyiség egy idő után menthetetlenül túlzsúfolttá vált. Bizonyos átszervezések következtében egyedül maradtam a vitathatatlanul legjobb szobában. Ez egészen addig irigységgel töltötte el a csapat férfi tagjait, akik a vendégház nyújtotta extrém körülményeket élvezték, amíg az első sírokból elő nem kerültek a halottak csontvázai. A legtöbbet igen jól konzerválta a homok és a rendkívüli szárazság. A feltárás végeztével ezeket dobozokba tettük, amik pedig bekerültek a szobámba. Nemsokára egy egész kis társaság szorongott az ágyam lábánál felhalmozott dobozokban. Ettől a perctől kezdve nyugodt lelkiismerettel hunyhattam le a szemem, mivel tudtam, a csapat egyetlen tagja sem tölti éjszakáit álmatlanul forgolódva és az élet kegyetlenségén tűnődve amiatt, hogy nem a tanári szobában alszik a csontvázakkal.
La haute cuisine
A naplementében gyönyörködtem, mint minden este amikor el tudtam szabadulni egy pár percre és élveztem a magányt. Az utolsó napsugarak narancssárgára és rózsaszínre festették a Nílus túlpartján húzódó végtelen homokmezőt. A folyó menti pálmafák és a művelt területek keskeny zöld sávját átmenet nélkül váltotta fel a köves, sziklás sivatag, arra figyelmeztetve a szemlélőt, hogy az élet itt a középső-Nílus völgyben nagy kitartást követel az emberektől. Az alkonyati homályt csak néhol bontotta meg egy-egy lámpa vagy a bolt előtti sziklára helyezett televízió fénye. A kecskék és birkák távoli neszei mellé betársult a generátor motorok zúgása. Egy szikla tetején ültem, ami egy több évszázados keresztény, majd muszlim temető fölé magasodott. A temető melletti úton egy idős ember sietett valahová szamarán ülve, az út másik oldalán gyerekek játszottak a porban, míg kikötött csacsijaik türelmesen várták mikor indulhatnak végre haza.
A vacsora eközben az iskola konyhájában az egyégős, eredetileg négy, jelen állapotában három lábas (a negyediket egy formás kődarab helyettesítette) gáztűzhelyen fortyogott. Szerencsések voltunk, mert a gázpalack áldását élvezhettük. Hogy járhattunk volna rosszabbul is arra a sarokban meghúzódó szabadtűzhely emlékeztetett. Az iskola konyhája valamikor régen az első tanterem lehetett, az egyik falán még mindig ott volt egy nagy tábla. A helyiség negyedét leválasztották egy fallal, ami olyan derékmagasságú volt, bejáratot viszont nem hagytak, így ha valaki be akart jutna a raktárnak használt részbe át kellett másznia a falon. A terem másik felében volt a szabadtűzhely, a gázpalack a "gáztűzhellyel", egy asztal, amin a tanárok reggelijének és ebédjének elkészítéséhez szükséges kellékek voltak, valamint a földön egy nagy gyékényszőnyeg, ahol a szakácsnő és az iskolaszolga előkészítette a főzés alapanyagait. Ők ragaszkodtak a félhomályhoz, mi inkább kinyitottuk az ablakokat, hogy a szagok és az esetleg bent tartózkodó állatok szabadon távozhassanak. Akire a főzés megtisztelő de igen terhes feladata hárult egy kis sámlin kucorogva főhetett a vacsora mellett. Mindezt gyertyafényben, mivel a konyha épülete az iskolaudvar távoli végében volt és ide már nem tudtuk elvezetni a néha köhögő, de az utolsó napig azért csak kitartó, generátorunk adta áramot.
A főzés igen kemény diónak bizonyult, mert mi arra számítottunk, hogy a zöldséget, gyümölcsöt és a húst helyben fogjuk beszerezni. Erre a sivatagi út nehézsége, az autó befogadóképességének végessége és a forróság kényszeríttet, ami megakadályozta bármilyen zöldség és húsféle hosszú tárolását. A 4. és 5. katarakta közötti területen élők kivétel nélkül földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, még azok is akik valamilyen más foglalkozást is űztek. A családok a külvilággal való kapcsolat szinte teljes hiánya miatt önellátásra vannak berendezkedve. Mindezzel tisztában voltunk már megérkezésünk előtt. Azzal azonban nem számoltunk, hogy egy ilyen elzárt közösségben a terményeikért cserébe felajánlott pénz nem lesz elég motiváló erő. Így történhetett, hogy a szomszédaink által megígért zöldségfélék csak hossza könyörgésre, vagy soha nem érkeztek meg. Eleinte még bizakodtunk és elhittük, hogy az este folyamán másnapra megígért padlizsán valóban megérkezik, de amikor többször kaptuk az a választ, hogy ha ma nem is de majd a napokban biztosan kapunk, akkor már tudtuk a padlizsán sajnos soha nem fog megérkezni. Ennél érzékenyebben érintette a csapatot a hús hiánya, különösen csirkére fájt a fogunk. Ezt Faddallah, a helyi ezermester, egyébként csapatunk életének és munkájának lelkes és nélkülözhetetlen segítsége többször is megígérte, de egyszer sem hozott. Egy idő után már kicsit ingerülten viccelődtünk vele a 700 dínáros csirkén, ami lám csak nem akar berepülni a konyhánkba. Végül az egyik ásatási munkásunk megígérte, hogy szerez nekünk csirkét, igaz 1100 dínárba fog kerülni. Nyugodtan bólintottunk és közben folyamatosan azt mondogattuk magunkban, hogy nem szabad bízni, ez sem fog soha megérkezni. De láss csodát, még aznap délután két termetére nézve csirke érkezett a szállásunkhoz, szerencsére már megkoppasztott állapotban. Csak a főzés közben derült ki, hogy ezek bizony már régen elfeledték a csirke korukat, de egy szavunk sem volt, mivel így is csodálatos csirkepaprikást vacsoráztunk aznap este. Faddallahot pedig másnap azzal fogadtuk, hogy mástól már kaptunk csirkét köszönjük. Mikor megtudta, hogy 1100 dínárt fizettünk érte méltatlankodni kezdett, arra hivatkozva, hogy ő már 700 dínárért hozott volna...
Munka
Az expedíció 5, munkával töltött hete folyamán meglehetősen monoton életet éltünk. Reggel fél 7 és 7 között keltünk, majd egy gyors teázás és rövid reggeli után mindenki igyekezett sebesen összekészíteni a felszerelését, amit a napi vízmennyiséggel és az ebédünket tartalmazó vászon zsákocskákkal felpakoltuk az autóra, majd mindennek a tetejére mi is felkászálódtunk. A reggel első fényei csak 7 óra körül teljesedtek ki, az árnyékok még sötétek és hosszúak voltak, a levegő kellemesen hűvös. Mi pedig álmosan zötykölődve haladtunk oda ahol előző nap abba hagytuk a terepbejárást. A vádikban tevék figyelték a mindennapos oda-vissza utunkat, majd egy csatornán hajtottunk keresztül, amiben a földekre vezették a vizet, itt a pálmák zöld sátrat terítettek az út fölé. Amikor megérkeztünk, fogtuk a csomagokat valamint a fényképezéshez elengedhetetlen vaslétrát, és megindultunk a sziklákon át az újabb lelőhelyek felkutatására. Minden lelőhelyet bemértünk, lefotóztunk, lerajzoltuk majd kerámiát és kőeszközöket gyűjtöttünk. Legkegyetlenebb időszak dél és kettő között érkezett el, amikor a hőmérséklet már elérte az aznapi csúcsot. Gyakran árnyék hiányában még az ebédünket is a tűző napon kellett elfogyasztanunk. Amikor első alkalommal volt borús az ég, még örültünk, de hamar rájöttünk, hogy a napot nem felhők, hanem az erős szél kavarta homok takarja el, így ezekben a napokban a széllel és a mindenhová behatoló homokkal kellet küzdenünk. A terepen töltött munkánk a 3. héttől megváltozott, ekkor kezdődtek az ásatások. Szerencsére a helyiek szívesen vállaltak munkát és a munkabérben sem volt vita. A munkásaink egész életük folyamán kemény fizikai munkát végeznek, a földművelésben családjuk és állataik segítségére számíthatnak. Kivétel nélkül mindegyikük nagyon ügyesnek és értelmesnek bizonyult, hamar megértették mi a feladatuk, nagy odafigyeléssel és igen gyorsan dolgoztak. Ezeket a sírokat az évszázadok során már többször is megbolygatták. Sokat talán már közvetlenül a temetés után, és nagyon sokat legutoljára pár évtizede, éve, hete vagy esetleg néhány nappal korábban. A faluban hírek keringtek egy emberről, akihez csak egyetlen követ kell oda vinni a kiszemelt sírról és ő meg tudja mondani, hogy érdemes-e ott kincs után kutatni vagy már kirabolták.
Még csak az első sír feltárásához kezdtünk, amikor a bámészkodó falusiak között megjelent egy karakteres arcú vékony öregember, aki ruganyos léptekkel mászott fel a sziklákon. Ő is lekuporodott a többiekkel és érdeklődve figyelte mi történik. Délután teát hozott nekünk, majd megvárta míg kiadjuk munkásainknak az aznapi bért. Miután mindent látott és meg volt elégedve a látottakkal másnap ő is jelentkezett munkára. Mint később megtudtuk a többiekkel ellentétben ő már dolgozott egyszer élete folyamán és az így nyert tapasztalat alapján először inkább meggyőződött a munkakörülményekről és csak utána jelentkezett munkára. Másnap ő érkezett elsőnek és végig nagy fegyelemmel dolgozott. A szerszámokra is nagyon ügyelt, mindent kérés nélkül elpakolt. Ez felkeltette a figyelmünket, mert az itteni férfiak a dolgok elpakolását női munkának tekintik. Végül megtudtuk, hogy ő azon kevesek egyike, ha nem az egyedüli férfi, akinek nincs felesége és gyereke. Délután még arra is maradt energiája, hogy hazaszaladjon és hozzon nekünk egy teát. Ki tudja mi késztetett valakit ebben a zárt közösségben, ahol szinte csak nős és többgyermekes férfiak vannak arra, hogy egyedül éljen. Vajon hogyan fogadta el ez a társadalom ezt a különcséget? Mert elfogadták az biztos, hiszen a többiek az időseknek kijáró tisztelettel kezelték és a ráncok barázdálta arcú, de fürge mozgású emberből áradt a megelégedettség és a nyugalom.
Utak
A középső-Nílus völgy manasirok lakta vidéke teljesen el van vágva Szudán többi részétől. Aki innen el akar jutni valamerre saját autó hiányában a hetente egyszer közlekedő busznak nevezett közlekedési eszközre szorul. Az expedíció szempontjából ez a valamerre az adott helyzetben nem olyan tág fogalom, mert értelme csak a Merowi vagy Abu Hameden városokon keresztül Kartúmba vezető útnak van. A szálláshelyünkről, el-Ganaet iskolájából nézve ez prózaian annyit jelent, hogy az iskola kapuja előtt húzódó keréknyomni úton vagy jobbra vagy balra indulunk el. A "buszok" közül csak a Merowi felé tartó megy el közvetlenül Kartúmba, ha Abu Hamed irányát választjuk akkor ott még találnunk kell valamilyen alkalmatosságot, amivel tovább mehetünk Kartúm felé. Amikor tehát az expedíció a félidejéhez érkezett és nekem vissza kellett mennem Kartúmba, hogy a fotósunkat el-Ganaetbe kísérjem, nem kellett mást tennem mint fülelni. A "busz" ugyanis mindig egy meghatározott napon érkezik, valamikor este 8 óra körül. Legalább is ezt az információt kaptuk a helybeliektől. A Kartúmból érkező ?busz" vezetőjével mindenképpen beszélni kell, mert jelezni kell neki, hogy másnap hajnalban itt egy utasra számíthat. Aznap éjszaka, amikor az én buszomra vártunk nem ment minden menetrend szerint. Már majdnem 10 óra volt amikor megérkezett. A buszvezető másnap hajnali 4-re ígérte hogy újra itt lesz. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy több mint 14 órás sivatagi vezetés áll mögötte és még egy órát vezet a végállomásig, illetve alig 4 órás pihenő után másnap ismét megteszi ugyan ezt a távot. Hajnalban szinte percre pontosan bezötyögött ez a busznak becézett monstrum, mait jó néhány teherautó matuzsálem egyesítéséből alkottak valamikor a közelmúltban. A szélvédő, már első pillantásra is egy kisebb kamionról származott, ezért a vezető és a mellette ülő két utas csak részben volt védve a menetszéltől. Engem a platón kialakított utastérben helyeztek el a csomagommal, a vas üléseket vékony párna borította, amiről az út folyamán kiderült, hogy csak a lélek megnyugtatását szolgálja, a hátsófeleknek nem nyújtanak védelmet. Az utastér nyitott volt, de mindenütt függönyök vették körbe, hogy napközben valamilyen árnyékot adjon. Ilyen korán még csípős volt a levegő. Ahogy a folyóvölgyben haladtunk szépen megtelt a busz utasokkal. Egy asszony két gyermekével velem szemben helyezkedett el, számos dobozát és zacskóját arra használta, hogy magát és gyerekeit kitámassza és ne kelljen állandóan fogódzkodnia. Áthaladtunk az alvó falvakon, riadt nyulak és sivatagi rókák menekültek előlünk. Mire a nap felkelt elhagytuk a szinte járhatatlan Nílus menti utat és kikanyarodtunk a sivatagba. Itt százával futottak a keréknyomok a messzeségbe. Már legalább 5 órája úton voltunk amikor észrevettem, hogy a sivatagi út egy olyan szakaszához értünk, amit már én is ismertem. A kávézóhoz. Az elnevezés csalóka, mert kávét nem lehet kapni, csak teát, azt is csak cukorral. Egy beduin család ?üzemelteti" vagyis egy valaki a családból mindig itt marad és ha jönne egy vendég, vizet forral, teát főz és ennyi. Az ennivalót mindenki maga hozza. A sivatagi út egyik útjelzője ez a vékony ágakból összehordott pihenő, ahol minden erre haladó megáll. Bizonyos mértékig mindenki megnyugszik egy pillanatig, jól van, nem vétettem el az utat, mert erre nincs kialakult út. A vándorló homok néha teljesen váratlanul kényszeríti a vezetőt egy új irányba. Támpontot a távolról vörösnek, közelről mély feketének látszó hegyek nyújtanak. Megterhelt imbolygó buszunk egyszer el is merült a homokban, de a gyakorlott kezek hamar kiszabadítják. És megyünk csak megyünk. 10 órával később, amikor már magunk mögött hagytuk az ország kevés betonútja közül az egyiket, ahol az út két oldalán a forróságban az otthagyott defektes gumik öngyulladással égtek, végre bedöcögünk Kartúmba és megállapítom hogy igen kemény elhatározás kell ahhoz hogy valaha még egyszer megtegyem ezt az utat. Öt nappal később, már rutinos országúti vándorként a fotósunk oldalán visszafelé zötykölődöm.